Rutinmentes örömzene a Cervinus Művészeti Fesztivál második estéjén

Fú, de jó volt – fúva, nem kavarva varázsolt laza New Orleanst bő egy órára a Körös partra a Tisza. Kvintett.

A kvintett szó jelentése amúgy: öttagú együttes zenészekből vagy énekesekből, ahol külön szólamot ad elő minden egyes tag. A hangsúly itt a külön szólamon van – az igazi kvintett úgy tud egyben szólni, ha az egyes hangszereknek/játszóknak saját karaktere, arca, stílusa van. Ez – esetünkben – mindenféle (öt) rézfúvós hangszerre értendő. Persze, simán el lehet nyomni a Radeczky-indulót rutinból akár, de az, hogy egy ezerszer hallott dallam meg is maradjon a hallgatóság fülében, és még két nap múlva is azt dúdolja, miközben meccset néz, macifröccsöt hörpöl, vagy hasast ugrik az Erzsébet-hídról… nos, az az a bizonyos valami, ami megkülönbözteti a hangszertudót a zenésztől.

A kvint(ett)eszencia.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar összlegójából kiépült Tisza (RézFúvós) Kvintett pontosan ezt az élményt adta a 11. Cervinus Művészeti Fesztivál második estéjén. Kérdés: elfújták végül a Radeczky-indulót? A válasz: Igen. Kérdés: Pont annyira uncsi volt, mint 873 másik alkalommal hallani, hiszen a Radeczky-t még az is kívülről fújja, aki komolyzenében kissé komolytalan? Válasz: a fenéket volt az.

Kellett ehhez némi értő felvezetés nyilván, Indiana Jonesként vágtuk magunkat keresztül a muzsika dzsungelén a korai barokktól a jazzen keresztül a filmzenékig, Szabó László értő konferálása nélkül azonban mindez még úgy is kevesebb lett volna, hogy a kvintett lelkesedés tekintetében (hallatán) totál kitett egy nagyzenekart. Értő konferálás alatt értjük itt az adatoláson, az évszámok, korszakok és nagy nevek darálásán, azaz a Google-keresés felmondásán túl az ún. személyessé tételt: a kvintett megmondóembere ha kellett, viccet mesélt az adott korból, ha kellett, szerzőt mutatott be, és sose volt sok, és sose volt kevés.

Így kell ezt csinálni.

Sose rosszabb második estét: Bachtól Mancini-ig eljutni csakis ilyen pontosan, szépen szabad. A  közönség szerint is – ők fújtak, mi adtuk a tapsot.

Írta: Adamik Zsolt